Valahogy ezen a hétvégén is sikerült elkerülni az előre eltervezett programot. Az igazsághoz tartozik, hogy inkább megfutamodást kellett volna írnom, de hát az olyan snassz. Így azután a Mátra edzőtábor helyett inkább a Vértes lett az áldozat. Gödöllői cimboráimmal már az elmúlt évben is tettünk itt egy felejthetetlen ládavadász kirándulást. Ez a mostani amolyan visszavágó félének indult, legalábbis elméletben. Mert mire lenne jó a barátság, ha folyton csak a vetélkedésről szólna?
Némi esőzéssel kezdődött a túra, de ahogy drága jó édesanyám mondta hajdanán: reggeli vendég nem maradós! Így aztán szép lassan elállt. Az erdő meg tele csodás meglepetéssel. Üde, harsogó zöld növényzet, vadvirágok színpompás kavalkádja, a madarak egymást túllicitálva trilláznak, apróbb és nagyobbacska vadak zörgetnek az avarban. A levegő bóditóan tiszta, szinte beleharapna az ember. És ráadásként virágzik a hárs, mindennél édesebb illattal töltve be a friss levegőt. Az égbolt is kiderül, bárányfelhők mögül előtör a Nap. Szép az idő, és az első sikertelen láda emléke is rohamosan halványul már. Térdig járunk a gyönyörűséges tavaszban!
Jórészt ismerős tájakon tekerünk, kellemes dimbes-dombos vidéken. Időnként leszállunk, mert tolni-cipelni kell a gépet. Itt-ott a sár is marasztaló, csúszkálunk, esünk is néha nagyokat, de ez senkit nem zavar. Sőt, talán enélkül nem is lenne igazi ez a túra. Néhol a csalán is kacérkodik csupasz lábszárunkkal, de annyi baj legyen. Minden "szenvedésért" kárpótol az élmény, mely méterről-méterre átölel. Gyűlnek a meglelt ládák is, kedvünk ettől csak tovább javul. Észrevétlen telnek az órák, csupán megkorduló bendőnk jelzi az idő múlását. Nosza sebtiben elrobogunk kedvenc vendéglőnkbe, sajna nem vállalják etetésünket. Sebaj, másutt is lehet még finomakat enni. Az életmentő pogácsát követi a kötelező bablötyi, mellé finom sör párosul.
Még tekerünk egy kellemesen szuszogósat, miközben megmásszuk a nadapi "siratófalat". A Velencei-tó közelében már kicsit hűvösebbre fordul, de nem fázunk. Az állomásra begördülő vonat hamar elnyeli szerény kis csapatunkat. Leroskadunk a kopottas ülésekre, szagunk hamarosan betölti a kupé légterét. Fáradtan, csapzottan, elnyűtten, de lélekben felüdülve utazunk haza. Jó volt, mondhatnánk röviden összegzésül. Igen, jó volt, de ezúttal valamivel több annál...
K100 (117) Gödöllő
Valójában a Bakony200 volt erre a napra tervezve. Az időjósok ellentmondó jóslataitól kellőképpen elrémülve döntöttünk úgy, hogy Veszprém helyett Gödöllőt célozzuk meg. Számomra ez kedvezőnek látszott, csak később derült ki, hogy ez sem volt igazán jó döntés.
A nevezésnél itt is sok ismerős arc volt, már-már kezd belterjessé válni egy bringás megmozdulás. A szokásos előkészületek után hamar összeállt a csapat és fotosok kereszttüzében kerekedtünk útra. Alig tettük meg az első pár száz métert, mikor nekieredt az eső. Szerencsére nem tartott sokáig, Vácrátót magasságában már szemerkélőre váltott, majd rövidesen végleg elállt. Ezt követően már kellemes, többnyire napos időben tudtunk tekerni.
Az újonnan kijelölt útvonal több szempontól is kitett magáért. A Cserhát dimbes-dombos vidéke eszményi terep lehetne a bringázáshoz, de az uralkodó útviszonyok ezt nem teszik élvezhetővé. Országúti géppel ezeken a minősíthetetlen utakon bringázni komoly istenkisértésnek számít. Kisebb csodával határos, hogy a túra során nem történt komolyabb baleset. Köszönhető ez talán a bringások felkészültségének. Belegondolni is szörnyű, hogy egy "hétvégi" bringás miként birkózna meg egy hasonló feladattal. Pedig az utat leszámítva valóban ideális a terep. Szép a vidék, a forgalom elenyésző, a barátságos kis falvak, a főváros viszonylagos közelsége, mind-mind vonzóvá tehetné bringázásra a környéket.
A túra részemről több szempontból is katasztrófálisan sikeredett. Szinte mindent sikerült elrontanom. Rosszul osztottam be az erőmet, nem ettem és ittam eleget, sehogy nem sikerült a saját ritmusomat kialakítni, így nem csoda, hogy gyakorlatilag teljesen leharcolt állapotban értem a célba. Tanulság akad is bőven, a legnagyobb mindenképpen az, hogy sürgősen át kell gondolnom a további lépéseimet. Be kell végre látnom, hogy 58 éves fejjel nem tudom a lépést tartani a fiatalokkal, erre törekedni értelmetlen. Most egy kicsit magam alatt vagyok fizikálisan és lelkileg egyaránt, de remélem, hogy ez csak átmeneti állapot. Ma délután szeretnék menni egy "búfelejtő" kört, remélem hasznomra válik majd.
Gyönyörű napsütés, enyhén fújdogáló szellő. Mi kell még? Hát persze, hogy a bringa. A kiinduló pont ezúttal is Szentendre. Gyorsan elhagyom a városka házait, majd a hétköznap csak üresen ásítozó Skanzent. Hamar bebújok a fák közé. A forrásnál friss víz kerül a kulacsba és irány Pap-rét. A sorompó szokás szerint zárva. Átbújok a rúd alatt, majd pusztán megszokásból elindítom a stoppert. Nyomás!
A kanyargós alsó szakaszon kicsit visszaveszek, minek úgy sietni, ez most nem időfutam. Kanyar kanyart követ, kerülgetem a méretes kátyúkat és egy kézenfogva andalgó szerelmespárt. Madárdaltól harsog, zeng az erdő, apró bogarak sietnek keresztül az úton, távolabb vélhetően szarvasok alatt ropog az avar. A középső szakaszon odalépek, megnyomom egy kicsit. Szalad alattam a paripa. De hamarosan megint erősebben kezd emelkedni az út. Szemből ifjú sorstárs érkezik, biccent, és tovarobog. Az utolsó 100 méteren kiállva sprintelek. Pulzusom pillanatok alatt maximumra ugrik, szegény Polár majd megszakad, rólam nem is szólva. A célban megállítom a stoppert, de nem nagyon érdekel az időm. Az biztos, hogy nem sokat javultam egy hét alatt.
Pap-rét. Bringások között ez a hely egy fogalom. Jobb híján nekünk ez jutott. Nem egy Stelvio, vagy egy Alpe d'Huez. De legalább itt van a szomszédban. Csend van és jó levegő, csak víz nincs. Sebaj, megyek tovább föl Hegytető felé. Átbillenek a púpon és meglódulok lefelé. Tiszta, síma aszfalt, nekieresztem a gyeplőt, 64-et mutat az óra. Hamarosan ismét egy sorompó keresztezi utamat, húzom a féket, sikerül megállni. Egy rövid iramodással leereszkedek Szentlászlóra, majd egy balossal beveszem magam az Öreg-nyílás völgy felé. Kicsit majrézok a jobbos hajtűtől. Néhány évvel ezelőtt itt egy hatalmasat pereceltem, azóta sem tudtam kiheverni az emlékét. Az elágazásnál Sikáros felé kanyarodok és az erdészháznál megállok pihenni. Bekapok egy müzliszeletet is, mielőtt eléheznék.
Folytatom a tekerést. A napsütés egyre erőtlenebb, a levegő is kezd hűvösödni. Most ez kapóra jön, talán nem fogok nagyon izzadni. A Király-kúti nyeregnél kicsit töprengek, merre tovább? Végül a Három-forrás felé megyek. A sílift utáni lefelén megint elengedem a gyeplőt. A meredek lejtőn hamar felgyorsulok, de hamarosan lassítanom kellene. Az utat vastagon sár borít mindent. Baj nélkül átrombolok az iszapos területen, hátamon érzem a felcsapódó latyakot. Ereszkedem, innen kezdve már óvatosabban. Nem árt, mert sok alattomos gödör, kátyú, repedés található mindenütt. Leérek a maróti elágazáshoz. Jövetelemmel itt is egy ifjú párt rebbentek szét.
Az elágazásban balra fordulok, nekiveselkedek, igyekszem 90 fölött pörgetni. Eleinte megy is gond nélkül, de a Hofmann fogadó után jelentősen belassulok. Szuszogva érek fel Mexikóig, az éles kanyarok utáni emelkedőn a legkisebb áttétel is kegyetlennek tűnik. Itt már szenvedek is egy kicsit, vagy csak elhagyom magam? Lassított felvételhez hasonló mozgással érkezem meg Két-bükkfához. Megállás nélkül nekifogok a lejtőnek, egy lendülettel ereszkedek le Kakas-hegyig. A nagy száguldás közben majd lefagy a kezem, átkozom magam, hogy nem hoztam magammal kesztyűt. Befordulok az erdészeti útra. Az egyik hétvégi ház kertjéből három méretes bernáthegyi figyeli páratlan pedáltechnikámat. Felzörgetek Fagyoskatonáig, ahol megállok egy második pihenőre. Elfogyasztok még egy müzlit, leöblítem a maradék forrásvízzel, majd iszkolok tovább. A nagy rohanásban szinte vacog a fogam, most már komolyan hűvösre fordult az idő. Legközelebb magammal kell hoznom egy széldzsekit, mert itt a hegyek között bizony jó szolgálatot tehet.
Gyorsan leérek Dömörkapuig, itt egy kicsit barátságosabbra fordul az idő. Az aszfalt viszont a legrosszabb, szó sem lehet száguldásról. Egyre sűrüsödő forgalom közepette begördülök Izbég házai közé. Néhány autósnak nem nagyon akarózik rólam tudomást venni, vészes közelséggel halad el mellettem. Hála az elmúlt néhány óra pozitív hatásának, hangulatom ettől mit sem változik, csak mosolygok magamban, megértően.
Párizs-menti túra
A múlt heti B200 borongós emlékeitől kissé nyomott hangulatban készültem az idei Párizs-menti TT-re. Romos lelkiállapotomra nem tett jó hatást a reggeli utazás, hiszen ezúttal autóval mentem az esztergomi gyülekezőpontig. A híd alatti parkolóban már jónéhány ismerős arc készülődött a nagy megmérettetésre. Kattogtak a fényképezők, utolsó simítás a masinákon és a szokásos jópofizás közepette próbáltunk erőt venni magunkon. A feszültség érezhetően percről-percre fokozódott, majd néhány nyughatatlan harcos ösztökélésére átcsurogtunk a határon. Mivel Thpt tudott egy rövidebb utat a gimnáziumhoz, igyekeztem a nyomában maradni, de ő néhány ügyes trükkel sikeresen lerázott. Rég elapadt helyismeretem maradványának felhasználásával azért végül csak megleltem a rajthelyet.
A nevezés szokásos rituáléját követően felmértem a társaságot, játszótársakat keresvén a sűrű tömegben. B.Laci a rövidebb távon indult, Tomiék tempóját meg eleve istenkísértésnek ítéltem, így már-már a szoló indulás gondolatával kezdtem barátkozni. Ám hirtelen, felmentő seregként, Gyuri vezérletével berobogott a Két-bükkfás különítmény. Ekkor még csak sejtettem, hogy ezzel a társulással együtt menni sem lesz egy laza hétvégi piknikezés. Hamarosan neki is eredtünk. Párkányt elhagyva ezúttal nem sikerült a társaságot a rossz irányba terelni. Annál is inkább, mert a többség úgy döntött, ezúttal levált a vezető szerepről.
Minden különösebb szívfájdalom nélkül elfoglaltam méltó helyem a sor végén. A tempóval itt még semmi gondom nem volt, de jól tudtam, nem marad ez így sokáig. Az első néhány puklin még úgy-ahogy sikerült tartani a lépést a gyorslábú hordával, de egy hosszabb emelkedőn már el kellett könyvelnem, hogy végérvényesen leszakadok a bolyról. A közelemben akadt még néhány G mezes szivar Kispantani, Kisköves és Pöttty személyében, és nem kis örömömre, itt tekert még Lolli és Adri is. Sorsunkba beletörődve, kissé laza alakzatban csörtettünk tova, majd rövidesen elértünk a csúzi kastélyhoz. Itt, a tavaly már megismert parádés szolgáltatás várta lihegő társaságunkat. Persze a gyorslábúak már jócskán lefölözték a zsírosdöfik és a pohárolvasztó tea javát, de azért bőven jutott belőle nekünk is.
A "droid" csapat, minden könnyes búcsút mellőzve, se szó, se beszéd, rövidesen tovább robogott. Mi még nézelődtünk egy kicsit a kastély pompás termeiben, majd nem túl nagy meggyőződéssel, nyeregbe pattantunk. Szinte tökéletesen forgalommentes, enyhén hullámzó utakon gurultunk. Időnként egy kis szemből lengedező szellőcske is tovább őrölte fogyóban lévő energiánkat, de a ragyogó napsütés, a kellemes hőmérséklet és a hangulatos vidék ezúttal kárpótolt a nehézségekért. Hamarosan berontottunk Ógyalla házai közé, ahol a második ellenőrző állomás lapult. Itt feltankoltuk időközben alaposan megcsappant készleteinket, begyűjtöttük Getreg és Lui kollégákat, majd iramodtunk tovább. Rövidesen változatosabbá lett a terep is, de lényegében maradt az enyhén dimbes-dombos vidék. A szentpéteri elágazásban Getregék üldözőbe vettek egy konvojnyi traktort és hiábavaló ordibálásunk ellenére, elromboltak a rossz irányba. Már-már végleg lemondtunk róluk, amikor Bátorkeszi határába érve, megint a nyakunkra akaszkodtak.
A falu utáni emelkedőn, amikor már kezdtem volna csendesen agonizálni, orvul mellém szegődött egy autó. Az ablakon kihajoló kamerás ember - nyilván egy végtelenített videokazettán – folyamatosan megörökítette krisztusi kínjaimat. Reménykedtem, hogy minimálisra apadt sebességem rövidesen elriasztja, és hagy békében megpusztulni, de nem… Felkísért egészen a tetőig! Végül azért sikerült ezt a megpróbáltatást is túlélni. A dombocska okozta krízis egy kicsit szétszórta a társaságot, de a rövidke lefelé után a lányokkal megint akasztottuk kerekeinket. Menet közben, az enyhe szellőnek köszönhetően, óriási felfedezésre tettem szert. Rádöbbentem, hogy mennyivel jobb érzés a lányok mögött tekerni! Őket sokkal kellemesebb illat veszi körül, mint a fiúkat, a bizsergető látványról már nem is szólva! Hátulról szemlélve, valami egészen sajátos erotikája van a lányok biciklizésének. Sajnos csak rövid ideig élvezhettem a páratlan látványt, mivel rövidesen felülkerekedett bennem az úriember, és kénytelen-kelletlen, előre álltam vezetni.
A tükörsima aszfalt és a távolban felsejlő esztergomi kupola látványa mozgósította utolsó tartalékaimat is. Szép lassan beértük előbb Getregéket, majd valamivel később még néhány magányosan kódorgó, számomra ismeretlen szivart. Imígyen felduzzadt csapatunk fotósok hadának sorfala között gördült be a párkányi célba.
Ezúton is hatalmas köszönet a Magyar Turistának és külön elismerés Csidei Lajosnak a jó hangulatú buliért és az immár hagyományosan remek rendezésért!
Jövőre veletek ugyanitt!
Csárda Túra, avagy Mindörökké Zlatý Bažant!
Hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, ezúttal a konklúzióval kezdem: Ez egy nagyon kellemes megmozdulás volt! Az összetevőkről csak röviden: nagyrészt eddig ismeretlen útvonal, a szokásos biliárdasztal simaságú szlovák utakkal. Majd minden faluban egy-egy megtalálandó ellenőrző állomás, ami - a túra nevéhez méltóan – többnyire egy kocsmában volt „elrejtve”. Változatos, enyhén dimbes-dombos vidék, nem fényűző, de tiszta és rendezett falvakkal, kedves emberekkel. Türelmes, előzékeny és szinte hihetetlen, de barátságosan buzdító, integető autósokkal! Tavaszias, közepesen szeles időjárás, egyetlen csepp eső nélkül (na, még csak az hiányzott volna: kívülről is elázni!)
Részemről hosszas tipródás előzte meg ezt a hétvégét, miután ezen a napon több rendezvény is komoly eséllyel indult. Kissé sajgó szívvel maradtam le a Börzsönyre induló szerelvényről, de végül nem bántam meg a döntésemet. Jelenlegi állapotomnak ez a próbatétel pont megfelelt, nem öltem le magam. és a társaimnak sem kellett (sokat) várnia rám. Így nyugis tempóban, mérsékelt erőfeszítéssel tudtam abszolválni a kirótt penzumot. Megjegyzendő, hogy ezúttal a szintidő tartása mellett az ellenőrző pontok megtalálása jelentette a legnagyobb kihívást. Helyismerettel rendelkezők, korábbi túrák résztvevői behozhatatlan előnyt élveztek, így mi kezdők. már a rajtnál elvesztettük minden esélyünket a győzelemre. Célunk pusztán a tisztes helytállás lehetett, amit végül maradéktalanul sikerült is teljesíteni. No, de lássuk a történéseket időrend szerint.
A rajthely megtalálása már egy kisebb feladványnak minősült a Révkomáromban kevésbé jártas egyedeknek. Hála B.Laci segítségének, elég hamar ráleltem a kiinduló pontra. Némi telefonálgatás után Csiga papáék is sikeresen befutottak. A maroknyi ismerős különítmény hamarjában taktikai értekezletet tartott, aminek eredményeként B.Laciékra hárult a csapatverseny egyik érmes helyének begyűjtése, míg a Csiga papa, Kis Csiga és szerénységem alkotta válogatott az ellenfelek feltartását, tévútra terelését vállalta magára. Laciék hamarjában el is vágtattak, miközben mi Csiga rekujával kápráztattuk el a konkurenciát, jelentős előnyt biztosítva ezzel a menekülőknek. Apropó reku! A túra alatt végig leesett állak sorfala közt haladtunk. A helyiek úgy tekintettek Csiga papa ördögi masinájára, mintha egyenesen a Marsról érkezett volna. Evett is a sárga irigység.
Végül azért felnyergeltünk és nekiveselkedtünk a pofaszéllel riogató Duna-parti útnak. Izsán volt az első EP, amit sikeresen elkerültünk, így kis ráadás tekeréssel gyűjtöttük be a pecsétet ekkor még makulátlan menetlevelünkre. Pat község volt a következő pont, majd rövidesen elkanyarodtunk a parti útról, előbb Virt, majd Marcelháza következett. Itt bemutattuk a menetrend szerinti második elkeveredést, őrületbe kergetve ezzel az üldözőket. Vidáman kiittuk első adag üdítő hatású Zlatynkat, majd Szilas felé fordítottuk a kormányt. Innen a múlt héten már egyszer megjárt Madar következett, ahol a Gól nevű kocsmaházban kaptunk igazolást ottjártunkról.
Szentpéter felé szembe mentünk múlt heti önmagamnak. Öröm volt felfedezni az ismerős úton az elmúlt hét nyomait. A falu után. az immár új terep kezdett kissé lihegőssé válni, különösen Dulovce körzetében. További megpróbáltatást jelentett, hogy a legmeredekebb domb közelében hatalmas méretű trágyadomb ontott magából orrfacsaró illatokat. Perbete után egy rövid szakaszon autókkal is találkoztunk, igaz ez a főút miatt volt. A sok Párizs-menti túra után az Ógyallára vezető szakasz már hazai pályának számított. Innen Martosra vezetett utunk, ahol könnyed mozdulattal ürítettünk egy újabb pohárka Zlaty-t.
A kavai utolsó állomás kivételesen nem kocsmában volt elrejtve, így ezt persze nagyságrendekkel nehezebben sikerült meglelni. Ha a pecsétőr nem ordít utánunk, tán még most is az állomást keresgélnénk. De így nem maradt más, mint a gátak között visszatalálni a célhoz. A kapun begördülve dübörgő taps fogadta maroknyi csapatunkat. Leadtuk okmányainkat, besöpörtük az ajándékokat, majd kölcsönösen markolásztuk egymás kezét. Jól megválasztott taktikánknak és a csapatfegyelemnek köszönhetően Laciék elhozták az áhított első helyezést. Ezúton is gratulálok teljesítményükhöz. Saját szereplésemről szerénységem tiltja, hogy adatokat hozzak nyilvánosságra. Legyen elég annyi, hogy bőven teljesítettem a kitűzött célt: nagyon jól éreztem magam. Csak remélni merem, hogy társaim is hasonlóképp gazdagodtak egy nagyszerű élménnyel.
A meccs után következett a jól megérdemelt ebéd, a helyszín mi más is lehetett volna, mint Párkány. A szokásos menü elfogyasztását követően még beszereztem magamnak némi Zlaty készletet, jól jöhet az még az ínséges napokon.
Kell ennél többet mondani? Lehetne, de már ez is sok volt!